Az biztos, hogy ez az év nagyon érdekes volt. Ha jól számolom, akkor pontosan háromszor törölték fel velem a padlót érzelmileg. Nem mondom, hogy kedveltem ezeket a pillanatokat, de mindenképpen hozzájárultak ahhoz, hogy azzá váltam, aki most vagyok. Eljutottam oda, hogy tudok választ adni saját magamnak pár olyan kérdésre, amit mindenki hajszol. Amire mindenki keresi a válaszokat. Olyanokra gondolok, hogy mit akarok elérni az életben? Mi a szerelem nekem? Mi a boldogság? Az érdekes, hogy ebben az évben ez az egész folyamat azzal kezdődött, hogy végre elolvastam Oshótól az Ego könyvét. Ott volt az a pillanat, amikor kicsit megfordult bennem a világ. Máshogy látok dolgokat.
De lássuk ezt a boldogságot. Fogalmam sincsen, hogy maga a boldogság mit takar. Nekem azt jelenti, hogy reggel szeretek felébredni. Nekem azt jelenti, hogy megérint egy zene és tudom élvezni, ahogy Bruce Springsteen érces hangja hasít hallójáratomban (és még alliterálni is tudok), vagy éppen Pink küld el a faszba mindenkit. Nekem a boldogság azt jelenti, hogy élvezem, ahogy sétálok. Tudok örülni annak, hogy a hideg símogatja a bőrömet. Tudok nevetni a barátaimmal és tudok nevetni magamon is. Nekem a boldogság azt jelenti, hogy a jellememmel hozzá tudok járulni valamihez. Legyen az egy borozós vacsora a barátaimmal vagy egy elvégzett munka a munkahelyen. Nekem a boldogság azt is jelenti, hogy van belőle annyi, hogy jut másoknak is. Ha mosolyt tudok csalni a teszkóban a pénztáros arcára egy kedves mondattal, akkor az jó.
Pár hónapja felébredt bennem egy gondolat a boldogsággal kapcsolatban és nemrégen tudtam csak szavakba önteni. Szerintem az a probléma az, hogy a boldogságot magunkon kívül képzeljük el. Azt mondják, hogy boldog leszek akkor ha... Feltételeket szabnak a saját örömüknek. A bajt csak fokozza, hogy függőséget is teremtenek ezzel. A kérdésem, hogy mi lesz, akkor ha az a feltétel nem teljesül már? Akkor nem leszel boldog? Szomorú leszel? Keresel másik feltételt? Mi lesz? Megmondom mi lesz. Szarul leszel és szenvedsz. Hibáztatsz mindent és mindenkit, mert elvette a boldogságodat és olyan vak vagy, hogy nem látod azt a poklot, amit teremtettél magadnak.
Pontosan ez a bajom ezzel a szerelem dologgal is. Azt veszem észre, hogy az emberek jó része nem tartja magát egésznek, hanem csak saccperkábé 91%-nak. Ha majd jön a szerelem, akkor a 91 -ből lesz 100. Ez is mekkora egy okos dolog. Miért? Egyrészt, véleményem szerint mindenki 100%. Másodsorban, a szerelem "csak" a 100-ból csinál 130-t, nem a 91-ből 100-t. Harmadsorban, annyira vágysz már arra, hogy végre 100 legyél, hogy képes vagy még a rosszat is jónak látni, hogy végre 100 legyél. Ha folyamatosan 100% vagy, mert a saját önbecsülésed nem függ másoktól és tisztában vagy azzal, hogy ki vagy és mennyit érsz, akkor meg tudod ítélni azt, hogy az adott személy tényleg jó-e veled vagy sem. Ha csak 91% vagy, akkor az értékítéleted olyan vak, mint egy 20 éves bányaló.
Nekem az a bajom ezzel a 91-ből 100-t dologgal, hogy függőséget okoz a másik személy irányába. Azért nem akarom elengedni, mert ő jelenti nekem a boldogságomat és a szerelmemet. Ha ő nincsen, akkor már kevesebb vagyok. Mindennek következményeként sok - sok ember csücsül jó szar kapcsolatokban és bemagyarázza magának, hogy ez neki jó.
Miért nem lehet úgy élni az életet, hogy tudom magamról, hogy teljes vagyok és jó. Sőt, 100%! Az ebből fakadó örömet és boldogságot pedig megosztani másokkal, hogy a 100-ból legyen 130? Úgy gondolom, hogy ha teljesen tisztában vagy azzal, hogy 100% vagy, akkor emberileg és érzelmileg is független tudsz lenni. Ezt a függetlenséget pedig fel tudod adni, hogy beengedj valakit az életedbe és megnézd, hogy ti ketten mennyire tudtok működni. Együtt. Ha nem működik, akkor pedig szépen elengeded vagy kirakod. Baj nincsen, mert nincsen függőség. Kipróbáltad.
És igen... mindenkinek van párja, "csak" meg kell találni. :)
