Erről nem nagyon, vagy csak szétszórtan írtam csak, de most legyen itt egy rövidke összefoglaló.
Az egész még Szegeden kezdődött, tavaly nyáron. Akkor váltottam munkahelyet és kaptam meg a mostani állásomat. Pár hónap múlva kiszálltam egy kapcsolatból. Ekkor döntöttem el, hogy új helyre fogok költözni és ezév februárjától kivettem egy nagyon jó helyen lévő albérletet. A következő lépés az volt, hogy elkezdtem megint Tai Chizni.
Úgy gondoltam, hogy az életmódváltásnak teljes körűnek kell lennie. Rendbe kell raknom a testemet, a lelkemet, az érzelmeimet, a magánéletemet és megtalálni magamban a kiapadhatatlan erőnek a forrását. Akkoriban úgy éreztem, hogy erőtlen és gyenge vagyok minden önbizalom nélkül.
Akkor volt rajtam vagy 30 kiló plusz, ami februártól elkezdett lemenni, mert a Tai Chi egy nagyon jó sport erre is. Jelenleg 10 kiló van hátra, aminek búcsút kell intenem. Csináltam léböjtöt, hogy belerúgjak a kilóimba. Hagytam, hogy kialakuljon egy normális étkezési szokásom. Érzelmileg eléggé zavaros, viharos volt eddig ez az év, de látom már, hogy melyik kocka hova illik a képbe. De vannak eredmények: az 1. etalon nadrág már lassan nagy rám. A 2. számú etalon nadrág derekából még hiányzik 6-8 centi, hogy fel tudjam venni. Az etalon kép pedig még mindig motivál.
Időközben laktam Kecskeméten egy kicsit, majd ismét Budapest. Kialakultak barátságok. Olyan barátságok, olyan gyorsan és olyan mélyen, amire még legvadabb álmaimban sem számítottam, de nagyon finom így az élet, velük. :) Emberek tűntek el az életemből. Az "Élet" című színdarabnak (written by Faith) van egy ilyen természetes ritmusa.
Ma megtettem a következő lépést. Elmentem futni. Felvettem a valaha fehér, de feketére festett majd majdnem szürkére kopott judónadrágomat, a Határőrség felirattal rendelkező termót és az edzőcipőmet és uzsgyi! Utoljára valamikor februárban voltam és akkor majdnem szétszakadtak a vádliaim a fájdalomtól. Most csak azt érzem, hogy kellemesen elfáradtam. Be kell valljam, hogy a futás hiányzik. Amikor judóztam nagyon utáltam, de katonaként megtanultam, hogy hogyan is lehet és nagyon élveztem, hogy 4-6 km -ket nyomtam le minden másnap.
Most a mélyen elásott emlékeim és elvárásaim előjöttek. Érzem a számban a fémes ízt, érzem, hogy feszülnek az orrlyukaim, ösztönösen lélegzem úgy, mint akkor és az a legjobb az egészben, hogy szakad rólam az izzadság. A testem már kevésbé boldog, mert ő eltunyult és panaszkodik. Fáj a fejem, alig kapok levegőt és lesz holnapra olyan izomlázam, hogy ajaj! :) De szombaton és vasárnap megint kimegyek és lenyomom azt az épphogy 2 km-t.
