Az elmúlt pár hónapban jó alapos érzelmi viharon mentem keresztül. Természetesen egy lányhoz kapcsolódik az ügy. :) És igen, mosolygok! Mosolygok, mert a lányokon kívül más nem nagyon tud nálam érzelmi viharokat kavarni.
Az, hogy mi történt teljesen lényegtelen, mert csak kettőnkre tartozik. Az, amit szeretnék leírni egy nagyon furcsa érzés számomra. Ehhez hasonlót kb. 8-9 évvel ezelőtt éltem át és akkor azt mondtam, hogy legyőztem magam. Most nem érzem azt, hogy András legyőzte Andrást. Most inkább azt érzem, hogy valami beérett bennem és borzalmasan megijedtem.
Tegnap megtudtam, hogy új férfi van a lány életében. Ezzel semmi probléma nincsen. Ez az élet rendje és örülök neki, hogy ő is megy tovább. Az volt a meglepő, hogy a korábbiakhoz képest most csak egy - két percig éreztem azt, hogy ez nekem szar. Utána már nem. Korábban az ilyen infóktól egy kicsit megrogyott bennem a világ mert nem tudtam vele mit kezdeni. Minden emlékem lepörgött és minden közösen átélt pillanatban a férfi nem én voltam, hanem valaki más... Minden közös emlék az ellenfelemmé vált!
Most nem éreztem ilyet. Nem akart az összes emlékem, mint egy film lepörögni és más főszereplőt választani. Most azt sem éreztem, hogy az emlékeim ezzel a lánnyal ellenfelemmé akarnának válni. Most csak azt éreztem, hogy le akarok feküdni aludni és hagyni, hogy a gondolkodásom, az eszem, a szívem és minden érzésem fogadja el. Hagyni, hogy a dolgok a maguk természetes módján történjenek a fejemben. Ha sírás, akkor sírás. Ha nevetés, akkor nevetés. Ha bármi, akkor bármi... Nem éreztem magam nyomorultul. Nem éreztem, hogy én vagyok az egyetlen szerencsecsomag a földön, akinek aztán tényleg semmi sem sikerül. Csak azt éreztem, hogy "csináld". Olyasmi, mintha jönne valami és finom kis burkában megóvna mindentől és neked csak hagyni kell.
Aludtam 12 órát és reggel nem voltam boldogabb, mint szoktam. Nem voltam szomorúbb, mint szoktami. Olyan voltam, mint mindig. Kimentem az utcára és elsétáltam bérletet venni. Kihúztam magam és a velem szemben jövő embereknek belenéztem a szemébe. Bátran. Úgy, ahogy azt mindig szoktam az örökké mosolygós szemeimmel. Megtaláltam a szépséget minden pillanatban úgy, ahogy azt mindig is szoktam.
Az egészben az a furcsa számomra, hogy látom a viselkedésemen, a gondolataimon, hogy a mögöttem lévő 30 évnek milyen eredményei vannak. Meg tudom határozni, hogy melyik pillanata, szakasza az életemnek milyen viselkedési mintát szült és azt hogyan használom. Sőt, rendelkezem azzal a képességgel is, hogy tudom alakítani a viselkedési mintáimat. Látom, hogy a múltam pillanatai azért rakódtak össze így, hogy a jelen pillanatait úgy tudjam megélni, hogy a jövőm úgy alakuljon, ahogy azt szeretném. De az egészben a jelen a lényeg. Hagyni kell megtörténni még akkor is, ha félek. (Erre az esetre adja Isten a barátokat, akik szeretnek még akkor is ha tényleg egy nagy barom vagy...) Tegnap este nem hittem el, hogy tényleg azt érzem, hogy le kell feküdni aludni és hagyni megtörténni a dolgokat. De megtettem és most jó. Ha a szokásaim szerint csináltam volna, akkor hajnali kettőig filmeket nézek és úgy szétbombázom az agyam, hogy gondolkodni sem bírok már. Perrsze ezen idő alatt a tudatalattimban az a gondolkodási szál enné a procikat... és egy rakás szarnak érezném magam ma reggel.
De ma reggel András, az András.
